Ballagásra szeretettel…

Megütköztetek a címen? Úgy érzitek ez januárban ez nem időszerű? Várjátok csak ki a végét! meg fogjátok érteni…Vagyis nem, mert érthetetlen, felfoghatatlan és felháborító… Egy kedves ismerősünk a néhány napja eljött hozzánk és hozott magával egy kutyát, egy spánielt, akit egy pokoli “menhelyről” mentettek ki és a Spánielfarmra készült vele, ahol befogadják. Manyus kiment a kocsihoz, megnézte a kutyát és amikor visszajött, vizes volt a szeme. És én ilyenkor dühös vagyok, mert ha Manyusnak vizes a szeme, akkor szomorú és fáj a szíve valamiért. Amikor kérdeztük, nem válaszolt, csak annyit mondott: később! És furcsán szótlan lett. Majd leült és írt. Azt mondta kiírja magából a dühöt és az agressziót, amit érez, azon  férgek iránt akik ezt tették a kutyával. Az utolsó betű leírása után letette a tollat és mesélt.

Egyszer volt, hol nem volt….    Szilaj meséje

Egyszer volt, hol nem volt, nem volt túl az Óperencián, nem volt túl messze sem, az itt és mostban, körülötted, melletted történt. Mert megtörténhetett.

Egy csodásan langyos, tavaszi éjszakán születtek. Hatan. Egy koszos takaróval bélelt papírdobozban, a sufni mélyén. Ezt persze ők nem érzékelték, mint ahogy sovány, a gyakori szülésektől meggyötört anyjuk szomorú tekintetét sem. Ettek, aludtak, majd aludtak és ettek egy kicsit és ahogy múltak a hetek, lassan elindultak felfedezni a koszos sufnit, jókat játszottak a porban, kergetőztek a pókhálós, öreg kacatok között.

Békéjüket naponta egyszer csak az zavarta meg, amikor megjelent a sufni ajtóban egy fenyegető árnyék és recsegő, karcos hangon mondott néhány szót, majd letett egy tányér moslékot anyjuknak. Ők ilyenkor ösztönösen bújtak anyjuk mögé, érezték a Valamiből áradó rosszat és tapasztalták már fájó érintését. Aztán egy napon váratlanul másodszor is kinyílt az ajtó, a recsegőhangú felkapta őket és kivitte az udvarra.

A hirtelen éles fénytől alig láttak, riadtan bújtak össze. Ismeretlen hangokat hallottak, kedves hangokat, egy fiatal lány lelkendező hangját, simogató kezek érintették őket, nem volt kellemetlen, lassan feloldódott a félelem bennük és elindultak felfedezni ezt az ismeretlen világot. Szilajnak tetszett a lány, jó volt az illata, puha kezével, finoman simogatta őt. Nem is tágított mellőle többé, tett néhány bizonytalan kört a lábai körül, majd ráfeküdt a cipőjére. A lány nevetve mondta: “Látjátok! Kiválasztott! Apa, őt kérem! Ő lesz az én legszebb ballagási ajándékom!” Adtak valamilyen  színes papírt a recsegőhangúnak, aki elégedetten vigyorogva felnyalábolta testvéreit és visszavitte őket a sufniba, Őt pedig betették egy dobozba és hazavitték!

Haza. Mit jelenthet ez a szó, egy nyolc hetes kiskutyának? Hát bizonyára nem azt, amit Szilaj kapott. Egy nagy kertet, ahol nem lehet játszani, futkározni, nehogy letapossa a virágokat, egy nagy házat, ahová nem mehet be a gazdi után, mert minden tele lesz kutyaszőrrel tőle és egy gazdát, aki soha nincs otthon és soha nem ér rá játszani, foglalkozni vele. Maradt neki a sufni homálya és a magány.

És mit csinál egy csupa élet, csupa energia kiskutya, ha magányos?  Mondjuk segít veteményezni a gazdinak. Amit gazdi napközben elásott, hagymákat, gumókat ,magvakat, azt Szilaj éjszaka mind megkereste, kiásta, kihordta és egy kupacba rakta, nagy szeretettel. Nagyon kikapott és nem értette miért. Hiszen nem magyarázták el az együttélés szabályait, nem tanították meg arra, hogy mit szabad és mit nem, csak büntették. A kertet teljesen lezárták előle, csak egy betonjárda maradt, amin közlekedhetett.

Néha kiállt a a kapuba és vágyakozva nézett a távoli erdők és mezők felé, vadászkutya énjét hívta a természet, futott volna, lobogó füllel, szabadon! Hallgatta az utcájukban lakó kutyák ugatását, játszani, kergetőzni szeretett volna velük, összeveszni egy fűszálon, megosztozni egy bogáncson. Hiányzott neki a lány érintése, a hangja, nap, mint nap csak akkor találkozott vele, amikor az hazajött és megsimogatta a buksiját, a kertkaputól, a ház ajtajáig tartó úton.

Aztán egy napon a lány pórázt rakott rá és betette az autóba. Nem kirándulni mentek, nem vadászni, nem játszani. A nagymamához mentek. A nagymama házához, ahol már volt nyolc kutya. Kisebbek, nagyobbak, betegek és soványak. A lány büszkén mutatta Szilajnak: “Látod! Ez az én menhelyem! Ezt a sok kutyát mind én fogom megmenteni. Itt lesznek velünk ideiglenesben, amíg gazdát nem találok nekik!”  Szilaj félve ment be a kertbe a kutyák közé, farkát behúzta és segítségkérően nézett a lányra. De ő csak levette róla a pórázt és közölte: “Itt maradsz! Ezentúl itt fogsz élni!”

Teltek-múltak a hónapok, és Szilaj lassan kezdett hozzászokni a hely szabályaihoz. Vagyis inkább a falka szabályaihoz, mert a nagymama csak annyit törődött velük, hogy kiszórta nekik a silány, olcsó kutyatápot és néha kicserélte a koszos, poshadt vizet a vödrökben. A lány először naponta, később már csak hetente jött, néha elvitt egy kutyát, hozott egy másikat és az egyre ritkuló látogatásaival, csökkent az élelmük mennyisége is. Szilaj egyre többször ébredt arra, hogy éhes, korgó gyomorral kelt fel és úgy is feküdt le. A csekélyke élelemért, amit kaptak, nagyon meg kellett harcolniuk egymással, sokszor nem jutott neki semmi, csak vérző füle, lába emlékeztette a vacsorára.

Hideg volt a tél, fázott és állandóan éhes volt, már nem nagyon kelt fel foszladozó vackáról, gyenge volt és félt a többi kutyától. Kezdte feladni…  Egy hideg, nyirkos, esős napon autók álltak meg a ház előtt, az emberek akik kiszálltak, elborzadva nézték az udvarban uralkodó állapotokat, a legyengült, beteg kutyákat, a koszt és a szeméthegyeket. Szilaj hallotta az ugatást és hallotta a hangokat is, kevés kis erejét összeszedve lassan felállt és kibotorkált a kajibából. Emberek szaladtak oda hozzá, megsimogatták, megetették, majd felemelték, betették a meleg autóba és elvitték egy helyre, aminek az a neve, hogy Spánielfarm.

Szilaj itt már jó helyen van! A Spánielmentés csapata gondoskodik róla. Táplálják a testét és a lelkét, visszakapja a reményt.  És ha majd meglátják a szemében “a” csillogást, akkor elkészítik a gazdikereső plakátját. És bíznak benne, persze miután meggyőződtek róla, hogy aki Őt szeretné egy életre társául, az “felelős állatvédő”! Itt a vége, fuss el véle!

Csak még néhány gondolat! Szilajt és társait megmentették. Megmentették egy felelőtlen “állatvédő” kezeiből, ahol a biztos halál várt volna rájuk. Ez a lány nagyot hibázott! Nem mérte fel jól a lehetőségeit, az erejét, az anyagi kereteit. Segíteni szeretett volna, de csak ártott a kutyáknak.  “Segítek, ha beledöglesz is!” Nem gondolta át, mekkora költségbe, mennyi időbe és milyen sok energiába kerül egy állat felelős ellátása, értve ezen azoltások, a chip és az ivartalanítás költségét, a minőségi táplálék etetését.

Ahogy sok ember, aki ballagási, szülinapi, karácsonyi ajándéknak vesz kutyát, sem méri fel, nem olvas, kérdez utána, hogy mekkora “terhet” rak a megajándékozott vállára. Nem gondolkodnak előrelátóan, hogy az aki kapja, 10-15 évig felelősen, szeretetben tud e gondoskodni az ölébe pottyant ajándékról. Ne ajándékozz állatot!!! Aki szeretne egy négylábú társat maga mellé, az tervezetten tegye meg az előkészületeket! Kezdve az állat jó hírű tenyésztőtől vagy menhelyről való kiválasztásával, ne tömje a zsebüket pénzzel a hitvány szaporítóknak! Gondolja át, melyik az a fajta, amelyik passzol az életviteléhez, a habitusához és az életkörülményeihez! És nem utolsósorban, reálisan mérje fel, az anyagi lehetőségeit! Egy kutya táplálása nem abból áll, hogy megvesszük neki az olcsó, gagyi tápot, amitől hosszú távon megbetegszik! Egy egészséges kutyának is vannak orvosi költségei, a rendszeres állapotfelmérés, oltások, chip, ivartalanítás. És ha mindezt átgondolva, megfelelően választotok magatok mellé egy négylábú társat, ott elkezdődik az állatvédelem! Köszönjük!