Tukimese

Mesélek. Tuki vagyok, a mozgásérült spánielfiú. nem kellettem senkinek, de a SpánielFarmon befogadtak, itt barátokat és szerető családot találtam.
Néha, az éjszaka közepén a Gazdám, Manyus arra ébred, hogy álmomban sírok, nyüszítek és remegek. Ilyenkor magához ölel és addig simogatja ki belőlem a rettegést, amíg el nem lazulok, addig, amíg fel nem fogom, hogy ez már csak egy rossz álom és már nem ott vagyok…

Egyszer volt, hol nem volt…. Tuki meséje

Csillaghullós, finom, meleg augusztusi éjszaka volt. A sovány, erőtlen anyakutya fáradtan ejtette le a fejét a szakadt, koszos pokrócra. Öt pici szőrgombóc nyüszögött már körülötte, apró szájukkal az emlőjét keresték, éhesen, fázva húzódtak volna a meleg anyaölbe, de ő még nem tudott velük foglalkozni. Apró, meggyötört testét a fájdalom hullámokban hasogatta, túlontúl régóta ahhoz, hogy ez jót jelentsen! Az utolsó kölyök nehezen jött, mintha érezte volna, hogy ez a világ nem tartogat számára túl sok jót. Maradt volna inkább a meleg anyaméhben, boldogan úszkálva a biztonságban, jóleső elégedettséggel meg-meg rángatva a köldökzsinórt, jelet adva vele anyjának, hogy “jól vagyok, boldog vagyok, minden rendben”. Anyja fájásai őt is megviselték, a kín menetrendszerűen érkezett, csepp testén átszaladt, mint egy nyílvessző, valami a nyakára tekeredve fojtogatta, pici testét préselte, nyomta egy erő, tele volt minden fájdalommal, majd egy örökkévalóság múlva elsötétült a világ és ellobbant a tudata…
Nyöszörgős, tejszagú melegben ébredt, egy érdes nyelv nyalogatta, egy nedves orr terelgette a többiek közé, ösztönösen a telt emlők felé fordult, csöpp szája rácuppant az egyikre és az életösztön késztetésére csak szívta, szívta kifulladásig. Nem hallotta még a recsegő, durva hangot, ami megszólalt felettük, a hangot, amitől anyján végigfutott a remegés és nem érezte még a rettegés szagát sem.
-Ez a nyeszlett is megmarad!-mondta a recsegő hang. -Hat puja! Hatot ellett az öreglyány, pedig azt hittem má belepusztú.Remílem megmarad minn, jó pízt fognak hozni! Na, aggyatok neki a moslékbú egy tállal, hadd egyen, föl is kő nevejje őket!
Nem ezt ő még nem hallotta, csak cuppogott a tejszagú, biztonságos ölben, elégedetten, hogy újra minden rendben van!
Teltek-múltak a napok, majd a hetek, cseperedtek a kölykök, egyre bátrabban, egyre messzebb merészkedtek anyjuktól, bár a szűk, sötét és mocskos disznóólban, nem túl nagy mozgásterük volt. Kicsi is bekapcsolódott néha a játékba, de testvérei mind nagyobbak és erősebbek voltak nála, maguk alá gyűrték, tépték a fülét, húzták a farkát és kicsúfolták, mert fura volt a testtartása, hátsó lábait nem tudta kiegyenesíteni, háta púposan görbült, csámpás kis lábain lassan haladt, amikor visítva visszamenekült anyja ölébe. Ilyenkor befúrta magát az öl melegébe, sorra újra próbálta a már szinte üresen lógó emlőket, hátha sikerül még kipréselni valamelyikből néhány csepp anyatejet. Neki soha nem jutott elég. Nagyobb és erősebb testvérei ellökték onnan, mint ahogy a moslékos tányér mellett sem volt helye. Sovány volt, gyenge és mindig éhes. A Recsegő egyszer azt mondta róla, hogy ő egy alomvakarék, egy nyomorék, aki nem kell majd senkinek, oda kellett volna inkább csapni a falhoz, amikor megszületett.
Mindannyian megtanultak félni a Recsegőtől. Ha meghallották nehéz lépteinek a zaját, rémülten menekültek remegő anyjukhoz. Amikor erős, lapát kezébe fogta őket, nem figyelve kezének az erejére, szorítása olyan fájdalmat okozott nekik, hogy visítva, vergődve próbáltak szabadulni. De ismerték már rúgásának az erejét is.
Hat hetesek lehettek, amikor egy őszi délután kinyílt az ajtó és a Recsegő egy idegennel lépett be az ólba. Összeszedte, kivitte a családot az udvarra, ahol az idegen egyenként szemügyre vette őket, majd testvéreit mind betette egy dobozba, de Kicsit visszadobta anyja mellé. -Ez nem kell! Nyomorék. Nem megy ez el sehun. Méé nem dobtátok a pöcííbe inkább?
-Nincs azza baj, drága testvírem,-mondta a Recsegő -kinövi az a csámpáját, meglátod! No, várjá, figyejjé ide! Odaadom én neked a cukát és a kölket is, egy áráír! Jójjársz, hidd el!
-Nem kell. Vén az a cuka máán, nem ellik sokáig! Az a puja meg kripli, mondom én! Haggyá velük! Itt a pííz a többiért, oszt jó van! Ezekkel meg jobban jársz, ha elpaterolod őket a portádró, mer kár beléjük a moslék!
Majd az idegen felkapta a dobozt, amiben testvérei kétségbeesetten nyüszítettek és elment. A Recsegő behajtotta kettejüket az ólba, becsukta az ajtót, rátolta a reteszt, fogai közt mormolva, hogy “veletek majd holnap foglalkozok” és Kicsi magára maradt a sötétben, fáradtan, csendesen sírdogáló anyjával.

Reggelre az anyja nagyon rosszul lett. Egész teste forrón tüzelt a láztól és olyan gyenge volt,hogy a fejét is alig bírta megemelni. Altestéből zöldes genny szivárgott, sötét légyraj zümmögött körülötte. Kicsi lefetyelt egy kicsit a poshadt ivóvízből, majd nedves nyelvével nyalogatta anyja kiszáradt száját. Nem tehetett semmit. Lefeküdt mellé és csendesen nyüszögve sírdogált. Délelőtt megkapták a maradék moslékot, de anyja már nem evett belőle. Csak feküdt, meggyötört kis teste volt már csak a mocskos ólban, lelke már készült rálépni a Szivárványhídra, amin túl nincs több fájdalom, nincs több verés, ott véget ér a szenvedés. Ahogy közeledett az este és a sötétség lassan leszállt a tanyára, úgy iramlott el az élet, a sovány, sokat szenvedett testből.
Kicsi egyedül maradt.Egyedül egy disznóólban, egyedül anyja biztonságot nyújtó tejszagú öle és testvérei meleg érintése nélkül.
Csak Recsegőt ismerte a világból.akitől rettegett és a Fiút,aki néha összetakarított az ólban és eléjük tette a moslékot. A tíz év körüli, árva kislegényt öreganyja “nevelte”. Recsegő tanyája melletti düledező viskóban laktak és a gyerek szolgálni járt át ide, elvégeztették vele a piszkos munkákat, takarította az ólakat,fiatal kora ellenére keményen csicskáztatták. A Fiúban nem volt gonoszság. Egyszerű kisember volt, a saját kis világában élt, szeretett ő mindenkit, aki nem bántotta. A többiek Süsünek vagy Gügyének hívták, nehézkes felfogása miatt. Amikor ideje engedte, beosont hozzájuk és eljátszott a kiskutyákkal, megsimogatta az anyakutyát, ölbe vette Kicsit és ringatta.
Aznap reggel, amikor a Fiú benyitott az ólba, Kicsi keservesen nyüszítve elé szaladt és sírva próbálta elmagyarázni, mi történt, hogy milyen félelmetes volt az éjszaka és milyen rossz az egyedüllét. A Fiú odalépett az anyakutya kihűlt testéhez, végigsimította, majd könnyes szemmel Kicsihez fordult:-Most aztán mi légyen veled te Kicsi? Mit is csináljunk,hogy megmaradj?
Hirtelen kicsapódott az ajtó és Recsegő félelmetes alakja bukkant fel. A fiú rémülten hátralépett és remegő kézzel letette Kicsit.
-Mi a fene van itt, he? Méé nem jár a kezed te kölek? Hogy mi? Megdöglött az öreglyány? Na akkó jó. Egy gonddal kevesebb. Úccse tartottam vóna tovább. Mennyé, oszt ássad el a kert vígíbe, ezt a kriplit meg vágd nyakon az ásóval, oszt dobjad mellé! Igyekezzé ha mondom!
A Fiú odatolta az ólhoz a tajigát, belefektette az ásót,majd az anyakutya megmerevedett testét, majd egy kis dobozban Kicsit is melléjük tette és mivel a parancs az parancs, elindultak a kert végébe, ahol a halál már vigyorogva fente a kaszáját…

Telt-múlt az idő, évszakok jöttek, mentek és Kicsi 1 éves lett.
Nem volt könnyű év. Miután a Fiú úgy döntött, hogy Recsegő parancsa ellenére, Kicsinek élnie kell, átvitte magukhoz a viskóba, de Öreganyja amikor meglátta, éktelen óbégatásba kezdett:
-Eltakaríccsad nekem innet ezt a pusztulatot! Mit gondósz te, majd egy ilyen mihasznát etetek? Ne lássam meg itten,mert agyoncsaplak vele együtt!
A Fiú állt a remegő Kicsivel a kezében és nem tudta mi legyen. A viskó mögötti területen volt egy düledező pajta és egy romos disznóól, a fiú betette oda Kicsit és a lelkére kötötte, hogy ki ne jöjjön onnan, majd visszament Recsegőhöz dolgozni.
Reggelente találkoztak, mielőtt a Fiú elment az iskolába, olyankor előkerült a táskájából egy kis kenyér, jól megzsírozva, majd iskola után a Fiú átment Recsegőhöz és onnan mindig hozott neki egy kis moslékot. Napközben Kicsi lassan és óvatosan, félve felfedezte a tanyát és a környékét, megtanulta, hogy a viskó előtti udvarra soha ne menjen, mert arra jár a vén banya, aki fájós lába miatt, még bottal is nehezen tudott közlekedni, ezért nem is járt hátra a pajtához, meg oda volt kikötve egy láncra Kormos, a csontsovány, mindig mérges, hatalmas, fekete kutya is. Megtanulta, hogy a tyúkketrecbe sem túl jó ölet bemászni a finom tojásokért, mert bizony a kakassal meggyűlt a baja néhányszor. A vénasszony a viskóban tárolta a takarmányt, így azt sem tudta megdézsmálni, így maradt a Fiú, aki próbált minden nap valamilyen ételt keríteni Kicsinek.
Ahogy cseperedett,egyre kíváncsibb lett, csámpás kis lábaival szép lassan bejárta a tanya közeli földeket, erdőket, néha elmerészkedett a Fiú után Recsegő tanyájának a közelébe is, de az ottani félelmetes kutyák hangjától inába szállt a bátorsága és visszabotorkált inkább a pajtába. Egyszer-egyszer, amikor a lába bírta, elkísérte a Fiút az iskolába és amíg várt rá, elcsámpázott a faluszéli kisbolthoz, ahol ismerték és tudták, hogy a Fiúhoz tartozik, kivárta hogy a boltos néni egyedül legyen, odament az ajtóhoz, nyüszögött egy picit, majd behabzsolta azt a néhány falatot, amit kapott. Nagy ritkán, amikor a Fiú egy kis pénzizét szerzett kisebb munkákkal, vett a boltban finom, frissen sült süteményt, kiültek a falu szélén az árokpartra és az utolsó morzsáig bepuszilták a kincset!
De jelenléte nem maradhatott örökké titokban és kis idő múlva a vénasszony is tudomást szerzett Kicsiről és bár Ő nem is sejtette, de onnantól, így vagy úgy meg voltak számlálva a napjai a tanyán…

Most, amikor itt az ágyban fekszem a Gazdám, Manyus mellett, nagycsaládosként, három nagy műtét után, egészségesen, gyorsan futó, működő lábakkal és visszagondolok az akkori önmagamra, ahogy csámpásan, soványan, magányosan vegetálok a tanyán, most összecsücsörödik a szívem! Bajbansz@rban mit kibír a testünk és a lelkünk!
És csodálom a Fiút! Ezt a kedves, félénk, nem túl okos, csupaszív Emberkét, akinek talán az a küldetése, hogy pislákoló fényt vigyen a pokolba! Mert a Magasságos AtyakuttyFőnök mindenhová, ahol fogytán a jó és a remény, küld egy kis szentjánosbogarat, egy haloványan izzó apró sugarat, hogy érezzük, hogy nincs veszve minden!
Teltek-múltak a tanyán a napok, lassan végéhez közeledett a nyár és egy augusztus végi napon hallottam, ahogy egy autó áll meg a tanyán. Férfihangokat hallottam és a banya rikoltozását. Óvatosan előrébb lopakodtam a hangok felé, amikor a viskótól nem messze mennyei illat csapta meg az orromat és észrevettem egy húsdarabot a porban!

Nem szépítem. Spániel vagyok és a bélpoklosságom lett a végzetem. Az éhség legyőzte az óvatosságot és amikor már a számban éreztem a zsákmányt, becserkésztek! Hátulról elkapták a nyakam és egy gyors mozdulattal belegyömöszöltek egy nagy zsákba!
Most már tudok róla lazán beszélni, de akkor rettenetesen be voltam szarva! Bekötötték a zsák száját, bedobtak egy autó hátsó ülésére, átvették a banyától az üveg bort, amit a likvidálásomért kaptak és elindultunk. Üvöltöttem, kapartam, téptem a zsákot, félelmemben alig éreztem a rám zúduló ütéseket és a saját visításomtól nem hallottam a hangot sem: -Kussojjál te dög, meer agyonverlek!
Talán a maradék életösztön vagy a józan eszem (Manyus most mosolyog, hogy az tuti nem , mert azt kifelejtették a spánielekből ) diktálta, hogy nyugodjak le és gondolkodjak kicsit (ismét mosolyog ), mindenesetre ahogy lekushadtam a verés és az ordítás abbamaradt. Nem tudtam mennyi időm van. Csak azt éreztem, hogy először is a zsákból kell kiszabadulnom, a többire majd aztán gondolok. Csendben nekiálltam rágni a zsákot, kapartam, téptem szálanként, rostonként az anyagot, nagyon ügyelve arra, hogy ne csapjak nagy zajt. Lassan kifért az orrom, majd a fejem is a lukon, amit folyamatosan tágítottam, aztán már a mellső lábaim is kint voltak…. És akkor megállt az autó… Rémülten hallgattam a gyűlölt hangokat: -Ne menny tovább, mer arább mán házak vannak! Jó lesz itt a bozótosba! Vedd ki az ásót háturúl!
Hallottam, ahogy nyikorogva nyílik a kocsiajtó, majd mielőtt kiszálltak volna, az egyik elkezdett ordítani: -Vájjá, Komám! Ott gyün egy biciklis! Megvárjuk, míg elmegyen, nem kő, hogy lássák!
Biciklis??? Na, most Kicsi, most próbáld meg, -mondtam magamnak.- Ez az utolsó esélyed! Kimásztam a zsákból és ugatva, őrjöngve nekiugrottam az ajtónak, a szabadulás reményében. Nem gondolkoztam! Visítva kapartam az üveget, hátha észrevesznek! És akkor éreztem, hogy az autó elindul velem és én végső kétségbeesésemben és dühömben nekiugrottam a sofőrnek és beleharaptam a karjába! Marcangoltam, téptem az üvöltő férget, ahogy csak tudtam! Az autó rángatózva megállt és a másik pondró egy hatalmas ütést mért a fejemre, az állkapcsom elernyedt, elengedtem a kart és éreztem, ahogy a nyakamnál fogva megrántanak és iszonyatos erővel kihajítanak az autóból!
Nagyot puffanva értem földet az útszéli bozótosban és minden erőmet összeszedve, támolyogva csámpáztam beljebb és beljebb. El innen, elbújni, csak ez járt a fejemben! Hallottam, amikor az autó elhajtott és azt is, hogy valaki más, nem a Zsákosok, füttyögve, cuppogva szólítgat: -Kiskutya! Gyere ide! Nem bántalak! Gyere, no!
Vánszorogva fúrtam magam egyre mélyebbre a bozótban, majd egy sűrű bokor alján lévő gödörbe húzódva lefeküdtem és füleltem. Nem hallottam emberi zajokat. Úgy tűnik, feladták! Feszülten hallgattam egy darabig az erdő és a bozótos neszeit, majd a végsőkig kimerülve álomba ájultam.

Tudjátok, hogy miért lettem Tuki és ez mit jelent?
És azt hallottátok már, hogy mi is az a Spánielfarm?
És hogy hogyan kapcsolódik össze ez a kettő?
Neeem??? Mindjárt elmesélem!

Egy teljes napig gubbasztottam a bozótosban sebeimet nyalogatva és teljes bizonytalanságban a jövőmet illetően. Hallottam, hogy emberek a közelben füttyögnek és keresnek valamit, de nem mertem előbújni, rettegtem, hogy elkapnak a Zsákosok. Füleltem, hátha meghallom a hangok között a Fiú hangját, reméltem, hogy megtalál és “haza”mehetünk, de hiába vártam, nem csendült fel az ismerős kiáltás: “Gyere ide, Kicsi!” Gyötört az éhség és a szomjúság, féltem egyedül, ezért másnap reggel óvatosan kimerészkedtem a búvóhelyemről és elindultam arra, amerre a falut sejtettem. Nem a mi falunk volt, idegen kutyák ugattak és nem sodorta felém a szél a tehéntelep jellegzetes illatát sem, de élelmet és vizet kellett találnom, így egyre közelebb osontam a falu szélén álló nagy fehér házhoz. Valami nagyon finomat sütöttek a kertben, szabad tűzön, az illatától összefutott a nyál a számban, beszélgetést, nevetést hallottam, meg gyermek zsivajt. -Bátorság, Kicsi! Próbáld meg! – győzködtem magam és óvatosan belestem a nyitott kapun. Sokan voltak bent, de nem tűntek félelmetesnek, nevetgéltek és arról beszélgettek, hogy mindjárt elindulnak a bozótosba megkeresni valami “szegénykét”. Annyira lekötöttek az illatok és a nyüzsgő emberek látványa, hogy megfeledkeztem az óvatosságról és meglepett hátulról egy hang. -Szia Kutyus! Hát te ki vagy? Csak nem téged keresünk?
A dolog olyan hirtelen ért, hogy esélyem nem volt a menekülésre, hátulról finoman megfogták a grabancomat, pórázt kanyarítottak a nyakamra és a Hang óvatosan felemelt. Teljesen ledermesztett a rémület néhány másodpercre, majd amikor felfogtam mi történt, éktelen visítással próbáltam kiszabadulni! Erősen, határozottan tartott és megnyugtatóan beszélt hozzám egy férfiember és a mellette álló néni puhán, finoman megsimogatott és elmondta, hogy nem akarnak bántani, ők olyan állatvédőizék és azért jöttek, hogy engem megtaláljanak és segítsenek rajtam! Kaptam inni és enni is finom husikat és Puhakéz le sem rakott az öléből, a kezéből etetett és csak simizett egyfolytában!

Sűrűn emlegettek valami “spánielfarmot”, ahová elvisznek és ott nekem jó dolgom lesz és szerető családot találnak nekem. Ezt ugyan nem tudtam mit jelent, de ha ott is ilyen sok finom husi van, akkor mehetünk! Az útra nem emlékszem, bár szerintem jó hosszú lehetett, mert miután elindultunk, összegömbölyödtem az ülésen és ezerméter mélyen aludtam addig a pestig. Arra riadtam fel, hogy valaki azt kiabálja, hogy: -Úristen, de cukiii! Kiváncsian felnéztem és egy hatalmas, csillogó szemű mosollyal találtam magam szemben, a mosoly tulaja pedig azonnal ölbe kapott és becézgetve simogatott. 😀 Hmm, azt hiszem kezdenek jól alakulni a dolgok! Vannak pillanatok az ember kutyájának az életében, amikor rájön, hogy jó irányba halad a sínekje és nem fog kisiklani a szerelvényizéje egykönnyen, mert stabilan támogatják az útját! Ezt a pillanatot ki kell élvezni, örömmel el kell merülni benne, mint ahogy én tettem, amikor Mosolygós karjaiban landoltam, aki megölelt, puszit nyomott a kobakomra és belesuttogta a fülembe, hogy: -Üdvözöllek a Spánielfarmon, Kislegény!
Majd Puhakézhez fordult és feltette a kérdést: -És mi legyen a neve az új farmlakónknak?
Mii? De hát nekem van nevem! Nyüszögve próbáltam elmagyarázni nekik, hogy Kicsinek hívnak, de nem értettek.  Puhakéz elmélázott egy pillanatig, majd határozottan rávágta: -Tuki! Tuki legyen a neve! Tegnap láttam egy mesét, amiben egy sérült, bicebóca tukán madár végül is rendbejött és minden jóra fordult! Ezt kívánom én is ennek a kiskutyának, a név kötelez, gyógyuljon meg és menjen boldogan élni!
Mosolygóssal beléptünk a Spánielfarm kapuján és éreztem, hogy innentől minden megváltozik, elkezdődik életem hátralevő része, ami olyan lesz, mint a kajafutár kocsija, tele minden jóval!

Karrierem lett és boldog családom én lettem a Spánielfarm szóvivője, a rikkancs Tukkancs megmondókutya, Tukker a blogger, aki elmondja milyen is Tuki szerint a világ és aki nap, mint nap osztja az észt a fészbukon. Persze, tudom, hogy ehhez egy Manyus is kellett, egyszer majd azt is elmesélem, hogy mi történt, amikor először megpillantottuk egymást és mennyi mindenen mentünk keresztül, amíg beadtam a derekam és engedtem, hogy egy szép őszi napon felkapjon, mint bálnaszart a monszun és meg se álljunk a közös életünkig! Hihihi!
Itt a vége? Fuss el véle! 😀